Immár túl vagyunk a foci EB 80%-án, hiszen 51 meccsből 41-et lejátszottak. Rövidesen kezdődik a Magyarország-Belgium találkozó, ám annak eredményétől függetlenül számomra – aki kevéssé ért a labdarúgáshoz – már kikristályosodott két alapvető tanulság.
Először: A magyar csapat csodálatosan, minden várakozást felülmúlóan szerepel! Ez elsősorban persze a számszerű eredményben mutatkozik meg, engem azonban a gólkülönbségek mögött álló mozzanatok legalább annyira megérintenek. Ezek a felfogáshoz, a szellemiséghez kapcsolódnak, úgy is mondhatjuk, hogy a csapat, mint szervezet kultúrájához. Kérdés, minek köszönhető ez a viszonylag rövid időn belül bekövetkezett fordulat. Nézetem szerint a vezetéshez: egyrészt az MLSZ-hez, másrészt az első számú szakemberhez, a szövetségi kapitányhoz. A vezetésen belül mindkét szereplő ellát leader-i (jó dolgokat tesz) és menedzseri (jól teszi a dolgokat) feladatokat is. Előbbi még éppen időben rájött, hogy az évtizedeken keresztül uralkodó szemlélettel bukásra vagyunk ítélve és – ami a lényeg – volt bátorsága változtatni. Mindezt taktikusan tette, hiszen egy hazai, sebeket nyalogató és egy külhoni, haladó felfogásban is otthonosan mozgó szakembert nevezett ki szövetségi kapitánnyá, aki azon nyomban hozott magával az utóbbi kultúrát zsigereiben érző, ám az itthoni közegben kevéssé járatos szakembert. Az átmenetire sikeredett időszak végén – amely különben máris meghozta az első eredményeket – még nem volt egyszerű a ma már ünnepelt kapitány megbízása, de legalább már nem volt elfogadhatatlan az érintettek számára.
A fegyelmezett sikeredző a csoportelsőség utáni egyik nyilatkozatában két alapvető tényezőt emelt ki, melyek hozzájárultak a kiváló szerepléshez. Egyrészt a bizalom- és csapatépítés fontosságát, másrészt a múltba fordulás káros hatását. Ugye, tudjuk, ez nem csak a labdarúgásban igaz!
Másodszor: Az utóbbi években ritkán nézek focit, így aztán a mostani EB jó néhány meccse meglepetésszerű csalódás volt számomra. Különösen Puskás egyik időskori nyilatkozatához képest, melyben kijelentette, hogy ő csak a támadó futballt kedveli. (Nincs ellentmondás, a múlt némi ismerete nem azonos a múltba fordulással, mint meghatározó felfogással!) Ehhez képest hallom, hogy a nyolcad döntő egyik csapatának 90 perc alatt nem volt egyetlen kapura tartó lövése sem. A felkent szakértők persze beszélhetnek hatalmas taktikai csatákról, ám az mégis csak furcsa, hányszor passzolnak hátrafelé, hány hazaadásra kerül sor és ehhez képest hány kapura lövéssel próbálkoznak.
A játékot azelőtt gólra játszották, ma – tisztelet a kivételnek – a gól ellen űzik. Ahhoz, hogy ismét érdemes legyen rendszeresen európai focit nézni, azaz helyreálljon a védekezés és támadás egyensúlya, változásra van szükség. Ez persze ráolvasással nem megy, ezért „vetem papírra” javaslatomat: célszerű lenne érzékelhetően megnövelni a kapu méretét. A nagyobb kapu bizonyára több góllövési kísérletet eredményezne, ami változatosabbá, izgalmasabbá tenné a meccseket. Szentségtörésnek tűnik az ötlet? Vajon nem tűnt hasonlónak a síléc éleinek elmozdítása párhuzamosból piskótaalakúvá? Tudjuk, minden csoda három napig tart, így ma már természetesen mindenki carving léccel siklik. Nyilván nem esik bajunk, ha nem lesz annyi gól egy focimeccsen, mint a kézilabdában, de azért a vízilabdában szokásos szintet bátran közelíthetnénk.
Legyen az új jelszó: MG-WG! Azaz: More Goal – Wide Goal!