Nemrégiben idézték nekem ezt a mondatot, ami egy közismert és elismert embertől származik. Mi tagadás, eléggé megdöbbentem. Persze tudom, előfordulhat, hogy a főnök-beosztott kapcsolatban felüti a fejét némi félelem, ám, hogy ezt az állapotot egy igazán jó vezető tudatosan kitűzött célnak tekintse, az bizony távol áll tőlem.
Sőt, a címben megfogalmazott tézis tagadását nem is korlátoznám a félni igére, hanem kiterjesztem a mondatban szereplő két főnévre is. Nézetem szerint ugyanis a főnök-beosztott kapcsolat felett eljárni látszik az idő: célszerű inkább a vezető-követő viszonyra törekedni. Bizonyára akadnak olyanok is, akik számára mindez csak egyszerű szójáték, szerintem viszont távolról sem az: a főnök ugyanis inkább hatalmat gyakorol, míg a vezető szolgál; a főnök kinyilatkoztat, a vezető ezzel szemben gondoskodik közös célról; a főnök döntéseit kötelező végrehajtani, a vezető gondolatait érdemes követni… A sort folytatva hasonló táblázatot lehetne alkotni, mint Kotter a leader-menedzser szerepek elemzésekor (lásd részletesebben „A vezetés ÖN-törvénye” című könyvemben), ám ettől itt eltekintenék. Inkább rátérek a félelem fogalmára.
A félelem elsődleges érzelmi reakcióink egyike, egy alapvetően lehangoló érzés. A félelemben élő ember azért tesz, vagy nem tesz valamit, mert tart a jövőbeli következményektől. Gondoljunk csak bele, vajon milyen teljesítményt nyújt az az ember, akinek meghatározó célja mindössze az esetleges megtorlás elkerülése, ezzel szemben micsoda bámulatos eltökéltséggel, energiával dolgozik a másik, akit hajt az alkotás vágya, maga is kívánja a sikert. Most nyilván két szélsőségről esett szó, a hétköznapokban többségében az ezek által meghatározott skálán helyezkedünk el. Ám, hogy pontosan hol, az nem csak rajtunk múlik, hanem – mint oly sokszor – ezúttal is kettőn áll a vásár. A főnök által képviselt vezetési stílust – ösztönösen, vagy tudatosan – ő maga választja, a beosztott – jó esetben – arról dönthet, hogy szándékozik-e alkalmazkodni az adott stílushoz, vagy inkább odébbáll.
A megfelelő vezetési stílus alapvetően helyzetfüggő kategória, annak kiválasztása speciális vezetői ismeretek nélkül pusztán a vezető személyiségjegyeinek következménye. Így aztán a mindennapokban gyakran azon múlik, hogy valakiből jó vezető válik, vagy egyszerű főnök marad, hogy milyen személyiségű az illető. A személyiségjegyek vadhajtásainak némelyike tudatos, szívós munkával, szakember támogatásával jó irányba terelhető, ám ehhez az illető szándéka elengedhetetlen. Így azután, ha valaki tökéletesnek véli magát, akkor minden marad a régiben és a főnök soha nem válik valódi vezetővé. Olyanná, akitől nem kell félni, hanem annak biztos tudatában lehet tevékenykedni, hogy kiszámíthatóan következetes lesz – legyen szó akár elismerésre, akár elmarasztalásra érdemes esetről.