Bakacsi Gyula professzor úr a népesség azon törpe kisebbségéhez tartozik, aki mindhárom könyvemet nagyon alaposan olvasta, sőt, kettőhöz még előszót is írt, amit ezúttal is hálásan köszönök. Harmadik könyvem három hónappal ezelőtti bemutatóján megkérdeztem tőle, szerinte fellelhető-e bármilyen kapcsolat, esetleg egymásra épülés a három könyv között. A következőket válaszolta:
A három könyvnek az én olvasatomban van egy logikai íve. Az első, „A vezetés öröm-e?” nekem arról szólt, hogy …, de inkább egy anekdotával kezdem. Szakkollégista koromban nagyon lelkesen végeztem minden munkát, olyat is, amit senki más nem vállalt el. Egyszer megkérdezte tőlem egyik barátom, hogy nekem „mi ebben a poén”, azaz én mit akarok ebből kivenni. Évekkel később esett le a tantusz, hogy ez mennyire jó kérdés. Szerintem Laci első könyve erről szól: amikor dolgozunk, elvégzünk egy munkát, akkor abban nekünk „mi a poén”, miért csináljuk. Hiszen úgy is hozzá lehet állni a munkához, hogy ennek során szerzem meg azt a pénzt, amelyből meg tudom fizetni a magánéletem örömeinek költségeit. Innen aztán eljuthatunk ahhoz a gondolathoz, hogy miért is nem állunk hozzá úgy a munkához is, mint valami olyan tevékenységhez, melyben személyes örömöt lehet találni. Persze van a könyvben sok fontos gondolat, az én kedvencem Pálvölgyi Mátyás mondata, melyet arra a kérdésre válaszolva mondott, hogy szerinte mi a vezetés lényege. Szerinte „az emberek önmegvalósításának elősegítése”. Ha bárki bármilyen munkát ilyen hozzáállással lát el, akkor nem csupán jobb teljesítményt nyújt, hanem rátalál arra a bizonyos személyes poénra is.
A következő könyv „A vezetés ÖN-törvénye – Pár FONTOS szópár” azzal egészítette ki az előbbi kérdést, hogy abban is van poén, hogy szervezetek miért vannak a világon. Minden szervezet valamilyen emberi-társadalmi szükségletet elégít ki. Végtelenül szellemesnek és erős üzenetűnek találtam azt, ahogy Laci hat kategóriapárt felsorolt: ismeret-önismeret, cél-ön(saját)cél, fegyelem-önfegyelem, bizalom-önbizalom, képzés-önképzés, megvalósítás-önmegvalósítás. Ezeket egyrészt levezeti a szervezet oldaláról majd az ön-szócska hozzáadásával az egyén oldaláról. Ezzel az egyéni poénból csinál egy nyer-nyer játékot. Egy jó szervezet ugyanis teljesíti a saját küldetését, és ezt olyan emberekkel teszi, akik egyben valamilyen saját küldetést is teljesítenek.
Ha tehát az előző könyv üzenete az volt, hogy a nyer-nyer játék az igazán jó játék, akkor ez a harmadik könyv arról szól, hogy ennek a nyer-nyer játéknak mi a feltétele. Ilyen játékot ugyanis csak akkor lehet játszani, ha a bizalom van. A nyer-nyer játék legalább két szempontból megköveteli a bizalmat. Kiindulópont, hogy a nyer-nyer játék tortanövelő, tehát többletértéket teremtő. Belemegyünk egy játékba, melynek végén a tortát el kell osztani, de már a játék kezdetekor bíznunk kell abban, hogy a játék végén a felek tisztességes rész kapnak, legalább annak arányában, amilyen mértékben a tortanöveléshez hozzájárultak. A másik bizalom-elem még rafináltabb, tudniillik a nyer-nyer játékok arról szólnak – két szereplőre egyszerűsítve –, hogy mind a két fél a maga erőforrásaival aktívan dolgozik mind a két fél céljának elérése érdekében. Tehát készek a másik céljának eléréséért is aktívan tenni, nyilván viszonosan elvárva, hogy ezt a másik fél is megtegye. Ebből jön létre a szinergia, a többletérték. Ahhoz viszont, hogy az egyik fél hozzá tudjon járulni a másik fél céljainak eléréséhez, ahhoz még egy dologra szükség van, tudniillik kölcsönösen fel kell fedni azokat. Miközben a zérus összegű, versengő játékokban megtanultuk, hogy célunkat rejtve tartsuk, mert a felfedése felhasználható ellenünk, ezzel szemben a nyer-nyer játék a célok felfedésével kezdődik. Laci harmadik könyve ennek a bizalomnak a fontosságát járja körül nagyon sokféle megközelítésben. Ha itt a beszélgetőtársak egyik gondolatát kellene kiemelnem, én Pozsonyi Gábortól idéznék, aki azt mondta, hogy „a bizalmat tekintem a civilizációnkat összekötő egyik alapvető erőnek.”